Chile az 1998-as dicsőséges, Zamorano és Salas vezette csapat szereplése óta 12 évet várt, hogy újra kijusson egy labdarúgó-világbajnokságra. Az alábbiakban bemutatjuk, hogy ez miként sikerült nekik, illetve egy kicsit elemezzük a vonatkozó statisztikákat is.

A mostanit megelőző két világbajnokságon nem volt tehát ott a chilei csapat, ezért tenni kellett valamit. Távozott a vezetőedzői posztról a helyi legenda (a ’98-as vb-n is a csapatot irányító) Nelson Acosta, és a helyére sikerült megszerezni az Argentínával hat évet lehúzó és velük olimpiai bajnoki címet is szerző Marcelo Bielsát, ami tökéletes döntésnek bizonyult.

Az egyébként iszonyú hosszú dél-amerikai selejtezősorozat már 2007-ben kezdetét vette, és mit tagadjuk, eleinte nem is ment nagyon a szekér, pedig még a legendás Salas is visszatért két év kihagyás után a csapatba. Hiába lőtt a mester ezeken két gólt, az első négy meccs után mindössze négy ponttal álltak a fiúk, azt hiszem ezt az érzést a magyar válogatott szurkolójaként viszonylag jól ismerhetjük. Sőt, a legendás csatárkettős még aktív fele állandó sérülései miatt immár végleg lemondta a válogatottságot.

Na de ezután! A többi 14 meccsen összesen csupán három vereség, története során először győzte le Chile tétmeccsen Argentínát (és az még csak nem is Maradona csapata volt!), először szereztek pontot Uruguay ellen Montevideóban, majdnem 30 év után nyertek Paraguay ellen Asunciónban (2-0), és 25 év után tudták legyőzni Perut Limában (3-1), végeredményben második hely a selejtezősorozatban. És hogy mi okozta ezt a nagy változást?

Egyrészt nagyon kellett a sikerhez Bielsa, aki jóformán sokkolta az európai focirajongókat (na jó, maradjunk annyiban, hogy a jól értesült részüket) 3-3-1-3-as formációjával (ilyen felállásról még a jónevű futballtatkitai szakportál sem hallott - v.h.), másrészt kellett hozzá egy nagyszerű ificsapat. Nekik is van egy Egervárijuk – persze nem a rajztehetsége, hanem az utánpótláscsapattal elért sikerei miatt mondjuk ezt – José Sulantay mester, aki a 2007-ben Kanadában megrendezett U20-as világbajnokságon egyenesen a harmadik helyig vezette a „La Rojitát”, vagyis a chilei fiatalokat. (Ebből, és abból, hogy most itt vannak, még ne vonjuk le azt a következtetést, hogy akkor a 2014-es vb idején mondjuk a chilei bloggerek próbálnak majd a fejüket vakargatva valamit előásni Komanról vagy Gulácsiról, de ki tudja.)

Szóval, amikor az első sikerek elmaradtak, és Salas is végleg letette a lantot, Bielsa bátran beemelte ezeket a srácokat a nagycsapatba. Közülük akár öten – Carmona, Vidal, Sánchez, Medel és Isla – is rendszeresen ott vannak a kezdőben.

Végeredményben egyetlen ponttal maradtak csupán el Dunga braziljaitól (33 a 34-gyel szemben). Mitöbb, a lőtt gólok tekintetében is ugyanez a helyzet, a chileiek 32-t szereztek (ez meccsenkénti 1,78-as átlag), az egész mezőnyből egyel többet csak a brazilok. Kedvenceink tíz győzelme a legtöbb ebben a selejtezősorozatban, holtversenyben Paraguayjal. Kapott gólok tekintetében állunk viszonylag rosszabbul, 22-szer kellett kikotornia a labdát maga mögül a selejtezősorozatot végig védő Bravónak (1,22/meccs), miközben pl. a brazilok csak feleennyit szedtek be. Dél-amerikai csapathoz képest nem annyira sok az a meccsenkénti 2,83 sárga, amit kaptak játékosaink, de a 18 meccsen beszedett hét piros azért nem kevés.

A sorozat végén, 2009-ben Bielsát választották az év dél-amerikai edzőjének, és amikor fölmerült, hogy a vébé után esetleg elmegy a csapattól (Pellegrini követheti, a jelenkor leghíresebb chilei edzője), akkor a rajongók „Bielsa WON’T leave!” (azaz Bielsa NEM távozik!) feliratú transzparensekkel tüntettek maradásáért. Azt hiszem, ez jelent valamit.

Kulcsemberek

A már említett Bravót és a második meccsre visszatérő Suazót kell elsősorban kiemelnünk. Előbbi az elsőtől az utolsó percig végig védett minden meccset a selejtezősorozatban, még akkor sem kísérletezett Bielsa kapitány, amikor már biztossá vált a kijutásuk, sőt, Salas visszavonulása után megkapta a csapatkapitányi karszalagot, amit azóta is ő visel. Utóbbi, a del pierói magasságú csatár, pedig nemcsak a chilei csapat, hanem az egész selejtezősorozat gólkirálya lett 18 meccsen szerzett 10 góljával. Emellett mindketten rendkívül sportszerűek is, mert egész sorozatban összesen egy-egy sárgát szedtek össze.

Az ifisták fontosságát mutatja, hogy az említett öt játékosból négyen, Vidal, Carmona, Sánchez és Medel mind legalább 11 meccset játszottak a (számukra) maximális 14-ből. Sánchez három, Medel két gólt is szerzett. Ha még hozzávesszük, hogy a keret további kulcsemberei közül Matías Fernández, Mark González vagy Gonzalo Jara is csak egy-két évvel idősebbek a fent említetteknél, akkor talán gondolhatjuk, hogy ennek a chilei csapatnak az igazi ideje a következő vb-n jön el, amikor Alexis Sánchez, a tocopillai Messi már a Manchester United legújabb legendás heteseként érkezik majd a tornára. Kérdés, hogy ha már most is nyerünk, akkor mi lesz 2014-ben?

Még egy dolog van hátra: a Vidalt az NST blogon bírálóknak üzenem, hogy (legalábbis a selejtezők során) messze nem ő volt a legnagyobb pokróc a chilei csapatban, de erről majd végh hanta kolléga írásából minden kiderül. (már kiderült – v.h.)

Addig is Vamos Chile!

Köszönjük szárnyas hópárducnak a még mindig aktuális vendégcikket.