Szurkolni márpedig kell. Tisztességes ember nem tud csak úgy meccset nézni. Feláll a két csapat, elkezdik rúgni, és máris szimpatikusabb lesz az egyik, mint a másik. Mondjuk mert egy apró, térdig érő rövidnadrágban feszítő szélső megiramodik az első percekben, csinál netalántán egy biciklit, hogy jöjjön a drabális balbunkó belépője, és a kissrác, átbucskázva a hirdetőtáblákon, bőven a taccsvonalon kívül érjen földet. Eldőlt. Ha végül győz a kissrác csapata, boldogak vagyunk, ha nem, szomorkásak. Lényeg, hogy szurkolhattunk valamelyiknek.

A világbajnokságok idején mindig nehéz helyzetbe kerülünk. Válogatottunk négy évente stabilan hozza a neves ellenfelek utolsó felkészülési mérkőzéseinek szimpatikus kiscsapatát, akit jó és önbizalomnövelő dolog alaposan elpáholni a nagy seregszemle előtt.

Ha mi nem vagyunk ott, akkor hogyan válasszunk csapatot? A németeket 54 óta akkor sem, ha utólag mégis rehabilitálnák Puskás meg nem adott gólját, és a döntetlen eldönthetetlensége miatt, a FIFA mindjárt két világbajnokot vezetne rá a jövőben megjelenő almanachok vonatkozó oldalaira. Ráadásul szemünket sértő iparosfocit játszanak, amire gőgösen legyintünk: az tanulható, az nem játék. Akkor talán a franciákat? Azokat, akik egy kezezéssel tudták csak kiejteni az íreket? Vagy az aktuális EB-győztes spanyolokat, az unalmas tili-tolijukkal, alibiző oldalpasszaikkal? Soha!

Ázsia és Ausztrália aranyos gyerkőc, tanulják még a focit, némelyikük már a sípcsontvédőjét is a megfelelő testrészére rögzíti. Afrika valamivel előttük jár, a sok pipaszárláb között szaladgál néhány európai sztárocska. Mi azonban őszinte focit akarunk, ahogy egykor csináltuk a betoncseppes dühöngőkben, vagy az általános hátsó salakosán. Én leszek a Fodor Foci! Jó, akkor én meg a Dzurják Csöpi! Géza, legyél te a Kannaváró, a labdában úgyis elbotlasz, hátul talán hasznodat vesszük. És mindig volt egy Ronáldó, aki ugyan hót-picsa-béna volt, de a kamionsofőr apja állandóan megvette a legújabb labdákat.

A probléma feloldása: keressünk egy országot, amiről semmit sem tudunk, de legalább Dél-Amerikában van. Hasson minden labdaérintés az újdonság erejével, tudjunk értük rajongani!

Chile minden szempontból megfelel az elvárásoknak, tényleg nem tudunk róla semmit. (Jelenleg még az is bizonytalan, hogy valóban Chilének írjuk-e, és nincsen valami magyaros átirata.) Az egy Salas-Zamorano párosán kívül, legfeljebb annyi jut eszünkbe ha meghalljuk a nevét, hogy inkább hosszú, mint széles. Mármint az ország. (Gyenge fricska az argentinoknak: Chile a leghosszabb olyan csík, amit Maradona még nem szívott fel.)

Chilének fogunk szurkolni, elvtelenül, de őszintén. A többit pedig menet közben megtanuljuk.

Arriva Rojos! (... mondjuk sporttévés spanyolunkkal. Tirosz á puertá.)