Ha van olyan krimi, ahol már az első pillanatban tudod, ki a gyilkos, de a történet végig arra megy ki, hogy megpróbálja elterelni a figyelmed erről, és elhitetni veled, hogy nem is ő az, csak hogy a végén kiderüljön, hogy tényleg ő, na, akkor ez a világbajnokság H csoportja. Csomó bonyodalom, zűr, pác, slamasztika, csűrés-csavarás után kialakult a nyilvánvaló sorrend a csapatok között, amit előre is megmondott volna bárki. 1. Spanyolország, 2. Chile, 3. Svájc, 4. Honduras. Persze azért nem baj, hogy le is játszották.

Például azért nem, mert Chile az utolsó előtti előtti pillanatig ficánkolt, hogy mégse így alakuljon a történet. Hányszor történik meg, hogy egy edző és egy teljes csapat fogadkozása ellenére, hogy ők istenbizony támadni fognak, ebből látványosan semmi nem valósul meg a pályán?

Ezúttal nem ez történt, Spanyolország ide-Spanyolország oda, Chile az első félidő első felében hozta a szokásos kombinatív támadófocit, ami nemcsak szép és látványos, de még eredményes is volt a spanyolok ellen, leszámítva a szokásos apró problémát, hogy gólt nem sikerült lőni belőle.

Előzetesen azt gondoltuk, hogy akkor sikerülhet megverni Spanyolországot, ha mindenki 120 százalékot teljesít. Nem mondom, hogy ez sikerült, de elég sok minden emiatt a felfogás miatt történt a pályán, sajnos nem pozitív értelemben. Ezek a fiatal, zömében nem igazán tapasztalt játékosok tényleg úgy pörögtek, mintha az életük múlna rajta, ennek volt az eredménye, hogy sokszor szabálytalankodtak, mert meg akarták szerezni a labdát, de későn értek oda, és valahol emiatt volt a gól is, amikor Bravo kapus szívét-lelkét beleadva, ám nem túl okosan rohant bele a világba.

Kár a sok sárgáért tényleg, de ahogy Bielsa mester is mondta: "A spanyolok nagyon jól járatták a labdát, mi pedig nem értünk oda elég gyorsan, de egyáltalán nem voltak rossz szándékaink." A chilei csapat zaboltlan andesi utcakölyök mentalitása a nagyfiúk játékában ezzel együtt összességében tényleg megért egy piros lapot az első félidőben, még ha nem is feltétlenül Estrada baleseténél.

Szünetben azt mondtuk, mostantól játszunk a becsületért és szurkoljunk lélekszakadva Hondurasnak. A csereként beállt Millar óriási gólja után a becsület minimum nem volt kérdés, de a védőink is megtáltosodtak. Medel és Ponce is teljesen tisztán szereltek kockázatos helyzetekben úgy, hogy mindekettőjüknek volt már sárga lapja, még egy kiállítás pedig igazán nem fért volna már bele. Bár most már kezdjük azt hinni, hogy Chile akkor is ment volna előre.

Aztán egy idő után egyre kevésbé volt szükség ezekre a szerelésekre. A gólkülönbség és a másik eredmény (a krimi bonyodalmai!) miatt nagyon-nagyon nem kellett már izgulni, lazán labdázgattak a csapatok. Hogy szerettük volna-e ha Chile ekkor is fejvesztve támad? Inkább visszakérdezek, kitéptük volna e a hajunkat, ha a többé-kevésbé biztonságos helyzet helyett a kinyílásból kapnak egy gólt, közben Svájc szerez egyet véletlenül, és jön a kiesés? Arról nem beszélve, hogy mégicsak az Európa-bajnok volt az ellenfél, emberelőnyben.

Ez a csapat nem okoz csalódást. Van, hogy hibáznak, van, hogy kiborítanak, de csalódást képtelenek okozni. A Láma Hadtest nem hagy cserben, úgyhogy nincs más hátra, neki kell menni Brazíliának.